Egy barátommal felkerekedtünk, hogy megnézzük a Papírkutyákat, de Made in Hungária lett belőle. MOndanám, hogy jobb híján, de ez sem volt rossz.

Alapvetően a film úgy ahogy volt, jó volt. Nekem legalábbis tetszett A történet oké, és amikor az első kockák során nem valamelyik agyonfoglalkoztatott és rommá unt (esetleg nem is olyan jó) színész battyogott le a repülőről, már feléledt bennem a gyanú, hogy nem is lesz ez olyan rossz. És valóban!

A főszereplő - Miki - egy jóképűnek nem mondható, inkább érdekes arcú (ez nem azt jelenti, mint egy nő esetében tenné), számomra ismeretlen színész nagyon meggyőző alakítást nyújtott, ahogy egyébként a többieksz is. A sorból talán a leginkább ismert Fenyő Iván lógott ki, nekem egy kicsit túljátszott volt ebben a rosszfiú szerepben.

A dalok... nos, azokat mindenki ismeri, nehéz is az embernek fenekemén megülni. Annak viszont nem sikerült felfedeznem az indokát, hogy miért énekelte hol a színész maga a dalt, hol pedig vki teljesen más, esetenként Fenyő Miki. De biztos mindennek megvan a maga oka...

Egy bakit azért kiemelnék, mert elég látványos volt: Mikit a börtönben összeverik. Az oké, hogy nem vették a fáradtságot, hogy kék-lilára mázolják a képét, na de azt a sebet, amit sikerült rávarázsolni az alsó ajkára, elfelejtették ismételten feltapasztani a szabadulása idejére, de pár nap múlva meg már megint ott virított. Ejnye!

Megjegyzem, attól, hogy vki nagy név, vagy ismert arc, nem biztos, hogy mindenki látni szeretné vagy hogy mindenképp láttatni kéne. Konkrétan a Mikiék társbérlőjére gondolok, aki  nagyot dobott a végén negatív irányba azzal, hogy egyértelműen azért mutogatták - egyébként sztem fölöslegesen - mert ő régi motoros a szakmában... De kit érdekel?!

Összességében tehát jó volt, ajánlom mindenkinek - egyszer.

Ma kivittem az ebállatot sétálni, és egy óvatlan pillanatomban nyakig fetrengett a szarba v vmi rothadó állattetembe... de ezt nem úszta, kegyetlen fürdést rendeztem utána :D:D

A második séta alkalmával a meggyfa tetején egy - sztem - vörösbegy énekelt. Annyira szép volt, édes a hangja és tavaszi a hangulata.

A múlt hétvégén meglátogattam a tesómat, aki pécsett tanul. És ha már arra jártam, akkor elcipeltem a népet egy kic busójárást nézni mohácsra. Hát a busójárás kb elmaradt, de legalább szarrá fagytunk.

Szombaton voltunk mohácson, mert a neten közzétett program szerint szombatra is ki volt írva egy kis busójárás, oké h nem máglya meg koporsóégetés, de azért legalább egy lakodalmas busó felvonulás.

Hát vmi volt, de csak épp egy leheletnyivel több, mint a semmi. Pár busó lézengett a hömpölygő tömegben. Voltuk köztük egy nagyon nagy darab, jópofa szörny, az oda-odaugrott, egy két lányt megkergetett, de kb ez volt a legszórakoztatóbb az egészben.  A felvonulás kb 2 méteren történt, és a nagy zajcsapás egy az egyben el is maradt (illetve gondolom vasárnap volt v kedden). Röpke két óra alatt szétfagytunk, úgyhogy elérkezettnek láttuk az időt, h vmi melegebb hely felé nézzünk. Az autóban ülve pattant ki vki fejéből az ötlet, h menjünk el villányba, nincs is messze. Menjünk!

Ajánlom mindenkinek, aki szereti a jó borokat. Persze meleg ott sem volt - még nincs megoldva, hogy pincéről pincére járva ne kelljen kimenni a zimankóba - viszont nagyon hangulatos helyeken voltunk.

MÉg az utcán lézengtünk, nézelődtünk, amikor az egyik pincebeli pincérnő (ha nem pincérnő, akkor bocsi) megszólított minket, és egy csomó jótanáccsal látott el. Pl közölte, hogy egy villányi borász (Gere) bekerült a világ legjobb 8 borásza közé... wow :) És hogy villányban is kamu, hogy a folyóbor jó, meg az is, hogy van édes bor (persze van, de az nem jó, mert magyarországon természetes körülmények között édes bor nem terem, az vmivel tuningolva van) Nagyon kedves volt, és egyáltalán nem vette zokon, hogy nem mentünk be hozzá, sőt, ajánlott néhány pincét, ahova benézhetnénk, ha tényleg jó borokat szeretnénk inni.

Hallgattunk rá. Elsőként a Münzer pincébe ültünk be. Nagyon igényes volt, meleg, hangulatos, még valódi fás kandalló is volt, és meglepően sok ember. Nagyon finom - díjnyertes rosét ittam. Vettem is belőle egy üveggel (a fele még megvan ;)

Aztán továbbmentünk, és a Bock volt a másik hely, ahova sikerült betérni, és nem bántuk meg - nyilván nem... nagyon finom borokat ittunk (kétféle rosét és egy vöröset).

Ami kicsit meglepő volt, hogy annak ellenére, h leginkább lepukkant egyetemistákra emlékeztettünk, mindenhol nagyon kedvesek, előzékenyek és udvariasak voltak. Bár ennek ugye természtesnek kéne lennie, de távolról sem az  mindenhol, vhol simán kinézik az embert, mert fiatal, és nem hord a homlokán táblát, hogy van pénze.

Összességében villány nekem nagy élmény volt, még így, télutó idején is, ami távolról sem tekinthető szezonnak. Egy romantikus hosszú hétvégére, vagy egy zajos baráti összejövetelre egyaránt alkalmas hely. Imádtam!

http://villany.hu/index.php?p=pinceszetek

Amikor ilyesmit olvasok, mindig ezer lesz a vérnyomásom, és az agyvérzés közelébe kerülök:

A balatonalmádiak (nyilván nem mind) tiltakoznak az ellen, hogy a repülőteret polgári repülőtérré alakítsák - és ezáltal mondjuk turistákat hozzanak a Balatonhoz. Féltik a csendet.

Értem én, zajos is egy reptér, főleg, ha olyan elképesztően hatalmas forgalmat fog bonyolítani, mint - várhatóan - a balatonalmádi is...

Meg egyébként is, a Balaton egész partividéke nem elsősorban a turizmusból él, minek is a reptér, odautazom én is tiltakozni. Sztem mindannyiunknak ezt kéne tenni: tiltakozni minden ellen, ami esetleg kiemelhet néhány (tíz, száz, esetleg ezer) embert a munkanélküliségből, ami pénzt, fejlődést és lehetőséget jelentene, nem csak a jelenlegi munkanélkülieknek (akik nem mellesleg kb huszonötezerrel vannak többen mint negyed évvel ezelőtt), hanem azoknak akik többet, jobbat szeretnének.

Én szeretem a Balatont, sztem nagy lehetőségek vannak benne és nem csak nyáron. De persze kergessük el, aki azt mondja, lehetne a jenlegitől eltérően, neadjisten! jobban csinálni.

"Női ministráns foglalkoztatásáról szó sem lehet. Harry Potter a sátán teremtménye, a homoszexualitást gyógyítatni kell, a cunamival isten büntetni akart." Többek között ilyen és efféle gondolatok keringenek az újonnan kinevezett őskonzervatív osztrák katolikus püspök fejében, írja a hvg.hu.

Éljen! Ez remek. Le vagyok nyűgözve, hogy ilyen gondolatok egyáltalán megférnek a világban - bár amekkora világ, el is férhet benne. De azzal, hogy a pápa kinevez egy püspököt, aki a fenti gondolatokat nyíltan vallja... na ezzen már annyira, de annyira fel tudok háborodni. Annyi szélsőséges hülye, idióta, fasiszta, rasszista, nemnormális van a világon, de a nagy számok törvénye alapján ez normális is. Az viszont távolról sem nevezhető sztem normálisnak, hogy a pápa, a katolikus egyház feje, aki hívők ezreinek lelkét irányítja, támogasson egyet a sok hülye közül. Ráadásul nem is egyet! Rehabilitál holokauszttagadó bíborosokat, utána meg kinevezi ezt az alakot. Gyakorlatilag áldását adja a szélsőségekre, mintha ezek a gondolatok támogathatók, támogatandók lennének, sőt a katolikusok által követendők. Lassan vissza fogunk térni az inkvizícióhoz talán nem? (De akkor legalább majd pénzért lehet lelki üdvösséget vásárolni ;)

Engem sikeresen nevelt az egyház ateistává, miután még az is megfordult a fejemben anno, h esetleg apáca leszek - anya akkor a gondolatra is elsírta magát, ma én sírok rajta röhögve - elsőáldozó voltam, bérmálkoztam stb. De ahogy egyre inkább ráébredtem a világra, úgy éreztem, a vallás öncsalás, az egyház pedig öncsalók gyülekezete, akiket jól tud vezetni néhány kiemelkedően exhibicionista, egoista öncsaló, aki jól tudja használni és kihasználni a vallás adta lehetőségeket (persze tisztelet a kivételnek, de még épeszű pappal nem találkoztam, csak olyannal, aki a hitoktatót kúrogatta, a templomban politizált és a hittanórán kurvaanyázott...) Egyébként nem csoda, h sok az abberált pap, valószínűleg én is az lennék, ha a katolikus tanításokat, amelyek gyakorlatilag ellentétesek az emberi természettel, meg akarnám tartani. Szóval az egész egy nagy átverés, viszont nagy a hatalma, és most ez a hatalom egy olyan ember kezében van, aki anno talán még vmi SS funkcionárius v mi volt. Agyrém!

Egy unalmas délelőttön kitaláltam, hogy milyen régen voltam már moziban - de legalábbis milyen régen láttam már egy jó filmet - hogy menjünk el, és nézzünk meg vmit. Egy egyetemi jóbarátomat kerestem meg az ötlettel, akivel - némi időpontmódosítgatás után - végülis megegyeztünk, hogy Woody Allen új filmjét választjuk.

Körültekintő kultúrafogyasztóként tájékozódtam, h mégis mire lehet számítani, annak ellenére, h rendszeresen előfordul, hogy olyan ajánlót sikerül elolvasni, ami mintha nem is ugyanarról a filmről szólna, mit amire én jegyet váltottam. Ez esetben szerencsére nem így történt, a port.hu rövid ismertetője szerencsére nem ment bele a sztori részletezésébe, megelégedett annyival, hogy Allennek ez a filmje hosszabb idő után végre tényleg úgy sikerült, ahogy - valószínűleg - tervezte, de legalábbis úgy, h a nézők számára valódi filmélményt jelentsen.

Tehát vasárnap délután - dacolva az időjárás viszontagságaival - nekiindultunk mozizni egyet. A film talán kicsit nehezen indult, de a képek - a forró, üde, mozgalmas Barcelona utcáival és építészeti remekivel - nekem kárpótlást nyújtottak, amíg a történet be nem indult. Nagyon szeretem, ha narrátora van a filmnek, egy kellemes hangú ffi, aki mintegy körbevezet a történetben.

Én sem vállalkoznék a történet leírására. A lényeg: a film a szerelemről és a boldogságkeresésről, no meg szükségszerűen a boldogtalanságról szól. Izgalmas téma, és fájdalmasan telibe találó történet.

Az örök boldogtalan, de állandóan a boldogságot kereső Christina; a boldogságot szabályokkal felállító, és azt egy forró spanyol kaland által elvesztő Vicky; a szívhódító - mert nem tiporja ő - Juan Antonio, a neurotikus, a boldogságot mindennél jobban vágyó volt feleség, Maria Elena - a film főszereplői.

Vicky, a hűséges és konvencionális - jegyesét New York-ban hagyva utazott el Barcelonába, barátnőjével, a nonkonformista Christinával, és váratlan egyéjszakás kalandba keveredik a festő Juan Antonioval - mindezt - a ffi sármján túl - a lélekindító spanyol gitárzenének köszönhetően. Vicky végtelenül szerelmes lesz Juan Antonioba, pár hétre rá mégis feleségül megy az unalmas, de nagyon kedves Doughoz, miközben távoli spanyol rokona mindenáron meg akarja őt menteni a sajátjához hasonló unalmas élettől.

A Vickyvel átélt könnyű nyári kaland után Juan Antonio összeköltözik Christinával, akivel boldogan élnek, míg meg nem jelenik a volt feleség, Maria Elena, aki - nem titkoltan - Juan Antonio örök és igaz szerelme, és az érzés kölcsönös. Válásuk oka talán épp a túlfűtöttség egymás iránt, ami egy szép napon kölcsönös gyilkossági kísérletbe fulladt. Christina nehezen dolgozza fel az új helyzetet, végül olyannyira összeszoknak, hogy hárman vesznek részt éjszakai hancúrozásban. Az idill valódi, és mint ilyen, törékeny. Christina megtalálta a boldogságot, és a két örök szerelmes kapcsolatát is kiegyensúlyozottá tette, egy napon - épp amikor a legboldogabbak - azonban Christina szakít Juan Antonioval és Maria Elenaval, ezzel pedig kiesik az a vmi a volt házaspár életéből, amely egyensúlyban tartotta őket, és Maria Elena röviddel Christina távozása után elhagyja Juan Antoniot.

És tessék, elérkeztünk az örök érvényű mondanivalóhoz: boldogtalanságra vagyunk predesztinálva, nem bírjuk sem értelemmel, sem érzelmileg feldolgozni a boldogságot. Christina feladja a boldogságot, mert már nem elégíti ki, Vicky pedig gyáva megragadni azt, amikor Juan Antonio megkeresi, miután mindkét nő elhagyta. Boldogtalanok nők és ffiak.

Plusz egy konklúzió: nem változunk. Christina nem tud elszakadni végtelen boldogságkeresésétől, Vicky pedig attól a konvenciótól, hogy gazdag és kedves férje mellett neki teljes életet kell élnie érzelmileg is, mert a saját maga által állított szabályok szerint ez a boldogság.

Elgondolkodtam, hogy én hova tartozom, feltéve, h lehet ilyen kategóriákat felállítani - bár a filmben elhangzik, h nem kell mindenre és mindenkire címkét ragasztani. De vmilyen formában talán meg lehet és érdemes is meghatározni magunkat. A boldogságkeresés mindannyiunkra jellemző azzal, h a boldogság mindenki számára mást jelent, a keresése viszont ugyanazt. Talán Christinához hasonlítok jobban: enyhe mazohista hajlammal megáldva hajlandó vagyok kilépni a legboldogabbnak vélt, kiegyensúlyozott kapcsolatból egyszerűen azért, mert unalmas...Ez esetben igaz, hogy a cél maga az út: legboldogabbak a boldogság keresése közben vagyunk.

Amikor azt hiszed, h minden rendben, de legalábbis oké, ha nem is jó nagyon, de legalább nem rossz, mindig történik vmi, ami az illúziókat porrá töri, ráadásul olyan helyről jön a bumm, amire végképp nem számít az ember.

Tavaly november végén hazaköltöztem a szüleimhez egy rosszul sikerült együttélési kísérlet után. Persze az együttélés jellemzően nem konfliktusmentes, de gyakorlatilag komolyabb veszekedés nem volt, mióta itthon vagyok, anya ki is mondta, h ő egyáltalán nem bánta meg, h hazaköltöztem. Király, én sem. Persze hiányoznak dolgok, de alapvetően sokkal kiegyensúlyozottabb lettem, mióta itthon vagyok.

és akkor ma beüt. A kistesóm sajtot evett, ami az eredeti, piros csomagolásban volt, abba visszatekerve - már amennyire fedte - akarta a hűtőbe visszatenni. Én megjegyztem, h talán nem kéne, hanem be kéne csomagolni rendesen, alufóliába v vmibe. Erre ő kikérte magának a hangnemet. Néztem rá hülyén, h miről beszél. Mivel anya az egész fültanúja volt, kérdeztem, h tényleg úgy szóltam, és közölte, h igen. De még annyi időm sem volt, h bocsánatot kérjek, mert tényleg nem volt szándékos, a kistesóm nekem esett, h mekkora egy utolsó, parancsolgatós, kibírhatatlan, elviselhetetlen stb szörny vagyok. Próbáltam a szavába vágni, h azért tudja, h hol a határ, és az általam mondott, sértő hangsúlyú mondattal mindaz, amit a fejemhez vágott, már rég nincs arányban, de ő csak mondta, nem érdekelte semmi.

Kicsit elborult az agyam, úgy éreztem, ott nyomban agyon tudnám verni puszta kézzel, bántani akartam nagyon. Annyira igazságtalannak éreztem mindazt, amit mondott... Ráadásul a kistesóm pont az, aki bármikor kérhet tőlem  bármit, megcsinálom neki, sőt még én ajánlom fel, h elviszem a bnőjéhez, v hazahozom stb. A viszonyunk baráti - gondoltam én...

Tényleg nem gondolom, h akár részben is megérdemeltem - ráadásul pont tőle - az egészet. Tehetetlen dühömben, h ráadásul még halálra sem verhettem, sírógörcsöt kaptam, és otthagytam.

Anya pár órával később jött, h hogyan szeretném rendezni ezt az egészet a kistesómmal. Sehogy. Nem tudja, h hol a határ, és amikor rohamléptekkel átlépi, utána sem eszmél, és sosem kér bocsánatot. Ha pedig nem kér bocsánatot, akkor ez megoldatlan marad, mert nem bocsátok meg. Minden határt túllépett nálam.

és azóta is fáj a fejem...

A most zárult filmszemlén a legjobb női főszereplő díját egy volt évfolyamtársam nyerte, ami különös gondolatokat ébresztett bennem.

Ismertem a csajt a gimiben, látásból, talán hébehóba véletlenül együtt/egy helyen buliztunk, úgyhogy átfogó jellemrajzot alighat tudnék adni róla, inkább csak benyomásaim voltak. Azok meg nem túl pozitívak. Mondjuk nem tudom, hogy akkoriban, úgy 17 éves koromig, volt-e egyáltalán egyetlen pozitív gondolatom... Mára minden esetre annyi maradt meg a csajjal kapcsolatban, h lány volt. Nagyon lány... nyafogós, mindenkit ölelgetős lány, akiket én ki nem állhattam és most sem igazán kedvelem ezt a típust. Egész egyszerűen nincs olyan, h mindenkit kedvelek, akit meg kedvelek, jó esetben tudja anélkül is, h állandóan ölelgetném.

Tudtam, hogy végül színésznek kezdett tanulni, miután tett egy sikertelen próbálkozást vmi bölcsész szakon (talán portugál v ilyesmi, úgy, h egyáltalán nem beszélte a nyelvet). Szóval rövid kitérő után kezdett színészetet tanulni. Talán mindenkiben vagy egy kicsi vágy, hogy megpróbálja magát színészként, így bennem is megvolt mindig, a baj csak az, hogy a mai napig nem veszett ki. Csakhogy bennem fura keveréke munkál az exhibicionizmusnak és a félénkségnek, ami néha látványos emberutálattal keveredik. Szóval soha nem álltam színpadon, még csak a közelében sem.

Amikor láttam, hogy a csaj megnyerte ezt a díjat, egészségtelen irigység és féltékenység vett erőt rajtam. Nincs okom rá, h utáljam őt, sem arra, hogy kétségbe vonjam, megérdemelte a díjat, amit nyert. Viszont az ő látványos sikere ráirányította a figyelmemet arra, hogy az én életem mekkora poshadvány... kell kezdenem vmit, ami kicsit feldobja a létet, mert a következő szülinapomat már lelki aggastyánként fogom megélni :S

Évek óta járok a filmszemlére. Illetve az hogy járok, azért takar némi túlzást, de egy-két filmet minden évben meg szoktam nézni. Idén is a szokásos, kultúrára járó Levi barátommal indultunk neki, közös megegyezéssel sikerült kiválasztanunk A londoni férfi című filmet. Miután megvettük elővételben a jegyet, kiderült, h a duna tévén is lejátszák másnap... no sebaj, otthon öt perc után elkapcsoltam volna róla.

Szóval ártatlanul és nagy reményekkel beültem a moziba, ott is a második sorban sikerült helyet szerezni, két nappal a vetítés előtt. Végül a terem nem lett tele, jópáran nem jöttek el. Lehet, hogy ők megtudtak vmit...

Elkezdődik a film, vagyis nem is. Jön egy csaj, idegesítően artikulálva közli, hogy ez minden idők legondolatébresztőbb filmjeinek egyike, úgyhogy nem szeretne az élmény elébe menni, nézzük meg együtt. Éljen, nézzük.

A stáblistával kezdünk, izgi, főleg mert magyar nevet nem látok a rendezőn kívül. Ekkor már gyanús volt, h akkor mégis milyen nyelvű lesz e remek?

A válasz váratott magára, ugyanis a film - az előzetes infóknak megfelelően - lassú volt. Olyan lassú, h ha lassabb, ember nem marad ébren a teremben. A kezdő képek  - kb 5 perc v végtelen hosszú - a vízfelszínről indult és a hajó fedélzetére ért - mondom, 5 perc alatt - miközben vmi égtelenül idegesítő, távoli hajókürtre emlékéztető "zene" kísérte... Az első mondat jó húsz perc után hangzott el, és le is tudtuk vele a teljes párbeszéd negyedét.

Amikor túljutottam a holtponton, és már nem csupán azért küzdöttem, hogy ne aludjak el - az mégis ciki lett volna - elkezdtem gondolkodni azokon a mély mondanivalókon meg erkölcsi tanulságokon, amelyekre a csaj a felvezetésében utalt. Nem is kellett nagyon erőlködnöm rajta, hogy találjak ilyet: egy ffi, nevezzük x-nek ellopja egy másik ffi - z - pénzét. Egy harmadik ffi - y - vízbefojtja x-et a pénz miatt, de a pénz - ami frappánsan egy bőröndbe van rejtve - a tengerbe esik, és y nem találja meg. Az egész jelenetet végignézi az éjjeliőr - a főhös - kihalássza a táskát. Később megöli y-t, visszaadja a pénzt z-nek, aki ezért egy bizonyos összeget átad neki jutalomként, és az ügy el van sikálva, a gyilkos éjjeliőr bácsi éli tovább az életét.

Na szóval ebben a cselekményszálban nem túl bonyolult felfedezni az erkölcsi mondanivalót. Talán épp azért, mert a mondanivaló elénk van szórva, kellett a hatalmas körítés, a kétésfélóra tömény semmi, hogy ez a nagyon kézenfekvő üzenet, vagy kérdésfelvetés eladható legyen - legalább egy szűk körben. A hiba csak ott van - legalábbis sztem - hogy ez a fegyver most bizony visszafelé sült el, méghozzá azért, mert túl hosszú és túl unalmas a film. Az embernek van ideje meg hányni-vetni magában a nap történéseit, én konkrétan a kezdődő izomlázat próbáltam kimasszírozni a combjaimból ezáltal igyekezve ébren tartani magam...

Összességében nem szemétre való a film, csak épp nem jó.

Gyerekek, én olyan álmos vagyok! Persze biztos mindenkit az érdekel, hogy én milyen álmos vagyok, amikor mondjuk minden második ember az...

Arra gondoltam, hogy ki kéne találni valami büntetést v vmit azok számára, akik kitaláltak ilyen ökörségeket, mint a korán kelés, az egynél több műszak stb.

Én egy műszakban tolom, reggel 8tól du 4ig (most mindenki felhördülhet, h dögöljek meg, nem is kelek korán).6kor kelek. Számomra maga a halál, engem ezzel kínoznak, büntetést mértek rám stb. Nem elég, hogy minden reggel, mikor félig nyitott szemmel és offline aggyal belebámulok a tükörbe, egy öregasszony néz vissza rám, táskás, majdnem begyógyult szemekkel, de még azzal sem nyugtathatom magam, hogy ezt jól megérdemeltem, mert előző este annyira kirúgtam a hámból.

A lehangoló igazság az, hogy nem tudom, mikor rúgtam ki utoljára a hámból annyira, ami igazolhatná az arcom napról napra fokozódó amortizációját. Az életem gyakorlatilag annyira kiszámítható, hogy sztem unalmas... pedig még csak alig egy hónapja ez a menetrend.

Munka, edzés, haza, gyakorlás (edzés), zuhany, olvasás, alvás (10kor!!!) kész.  Totál lehangoló. 25évesen olyan szinten vagyok taposómalomba kényszerítve, hogy ha legalább az edzést nem élvezném (én nem magamat "kényszerítettem" volna bele) már rég kútba kellett volna ugranom az unalomtól.

Kéne járnom vmi tanfolyamra: "hogyan éljük izgalmasan az életünket?" v "Mit tegyünk, h ne unjuk saját magunkat?" Nem is járnom kéne ilyenre, hanem nekem kéne tartanom őket szem előtt tartva a mondást: aki nem tudja, tanítja :D

Viszont a mai napi örömhír: megkaptam az első fizetésemet az új munkahelyemen. Wow - már épp ideje volt, így nem vertem magam különösebb tartozásba :D

Valamikor,  még a sorozat elején nagyon jó csapat jött össze a Hal a tortán c. műsorban. Jó hangulat, normális emberek stb, olyan vacsora volt, amilyeneken az ember maga is szívesen részt venne. Na vmikor akkortájt szoktam rá, hogy ha van rá lehetőségem, megnézem. Ez heti max 1-2 alkalom egyébként, ennek ellenére sikerült egy-két mélypontját látnom a műsornak.

Ami most hirtelen eszembe jut: Gáspár Laci. Amikor a Megasztárban feltűnt, egy senki volt, pontosabban egy tehetséges énekes, aki meggyőződéssel hitte magáról, hogy egy senki, és valljuk be, amíg a Megasztár nyomán nem kapták fel, az is volt. Szóval az exsenki jelenlegi celeb-énekes jött, nem evett, és inkább ment volna haza. Amit művelt, azt a finnyás kajaturkálást nézni is rossz volt, mindezt pedig tetézte a már-már sírásba forduló hanghordozásával és álszent viselkedéssel. Nem csodálom, hogy a többiek megharagudtak rá, vagy hogy ő lett a vacsorák során a társak élcelődéseinek célpontja. Én lehet, hogy helyenként egy arconrúgással adtam volna nyomatékot egy-egy nagy igazságtartalmú beszólásnak.

Na de gáspárlaci semmi volt Albert Györgyihez (vagy Gyöngyi??) képest. Olvastam korábban a depressziójáról, a magánéleti meg egyéb válságairól. Na de a kép, amit önmagáról mutatott, minden elképzelésemet alulmúlta. Az ilyen szintű lelki nyomor tévében való mutogatása...sztem be kéne tiltani. Lehetséges egyébként, hogy csak azért zavart annyira a kócos haja, a felpuffadta arca, és minden szava és mozdulata - amelyek egyébként egytől egyig üvöltötték, hogy a nő defektes, nem kicsit - mert az én környezetemben az abnormalitás nem éri el azt a szintet, ami a külső szemlélő számára is az első találkozás 5. percéig teljesen nyilvánvalóvá válik.

Ez elképesztő. Ahogy ugráltatta azt az Ádám nevű gyereket, aki nem tudom, hogy kije vagy mije, de akárki is, nagyon kell, hogy szeresse ezt a szörnyet, különben két pofon leverése után 2 perc után otthagyta volna, hogy főzzön maga.

Rába Tímea - passz, nem tudom, hogy ki ő - mondta ki az igazat, de csak részben: Albert Györgyinek nem szabadna vendégeket fogadnia. Valóban nem. De a "mit nem szabadna Albert Györgyinek" lista bővíthető lenne még pl. a nyilvános szerepléssel, az emberek között mutatkozással stb.

Az adás utsó 10 percéről lemaradtam, szóval nem tudom, hogy történt-e még más is, de talán az volt a vacsora - egyik -  mélypontja, amikor Albert Györgyi kijelentette, hogy az éppen aktuális ffi - ki áll vele szóba?? - vmi Dániel talán, nem a férje, és nem is lesz a férje, és egyébként ki tudja, hogy a férje lesz-e valaha egyáltalán, meg egyébként is, mindenki rosszindulatú és hazudik. Csodás! Jó mindezt tudni...

Na, miután lefikáztam, elő kell vennem az empatikus oldalamat - bevallom, ez nem az erősségem. Bízom benne, hogy Albert Györgyi kezelteti magát - a látszat ez ellen szól. Aki ilyen mély válságban van, egyedül alighat tud kilábalni belőle.

Albert Györgyi tehetséges, csak beteg. Önmagában egyik sem bűn, de miért mutogatják a tévében???

Kora délután tettem egy karikát az irodában. Mosdó, konyha, konyhablak, és vissza a helyemre. Szóval tettem egy kört, és a konyhapulton megláttam egy üveg kokakólazérót. Gondoltam, iszom egy pohárral.

Nem szoktam ilyesmit inni, nálam a mentes ásványvíz vagy a csapvíz a nyerő. Néha megkívánok egy pohár gyümölcslevet, a szénsavas üdítők fogyasztása meg kb mozizáshoz köthető. Mielőtt töltöttem volna magamnak, megszagoltam, ám a szaga nem tántorított el, bár emlékeim szerint mindig utáltam a cukormentes kólát. Belekortyoltam: meleg volt, alig szénsavas, és nem is tudom, régen ittam már, de valahogy az íze sem emlékeztett kólára. Egy korty után a többi a lefolyóban landolt.

Pfujj. Most megint nem fogok ilyesmivel próbálkozni jódarabig. Ha moziban iszom ilyesmit - ott nem aprózom el, legalább közepes üdítőt kérek - akkor általában nem kólát választok. De legyen szó bármiről, szprájt, szevenáp, gyömbér, mire a végére érek, úgy érzem, egy hete legalább nem mostam fogat, és az egész szám belülről kezd rohadni. Pedig egy film max. kb 2 óra, de ez már elég ahhoz, hogy kikezdje a szervezetemet a cucc. Nagyon komoly.

Olvastam a kóla eredetéről, a beletett kokainról, hogy az emberek jobban kedveljék, hogy ma ugyan drog nincs benne, de minden más igen, és kb olyan hatással van az ember fogazatára, mintha tömény savat innál, szóval kokain ide, kokain oda, nem lett egészségesebb.

Ismerek embereket, szerencsére nem sokat, akik a napi folyadékszükségletük nagy részét szénsavas üdítőkkel fedezik. Hát nem soványak, és a fogorvosuk helyében sem szeretnék lenni...

Szóval, a mai tanulság: ne igyál kólát, főleg ha meleg! Igyál inkább vizet, nagy mennyiségben, nem hízlal, ténylegesen oltja a szomjat, és a fogaid sem fognak a víz miatt elbúcsúzni tőled idő előtt.

(még mindig kiver a víz attól a kólától...pfujjj)

Kábellopás miatt 10-30 percet késnek a vonatok a Bp-Hegyeshalom vonalon. Tatabánya és Szárliget között az összes kábelt megrongálták, elloptak belőle, ezért a késés. A helyreállítás egész nap eltarthat.

Hát a kva anyját annak, aki ellopja a vasúti vezetéket, hogy aztán egyrészt az én adóforintjaimból pótolják azokat, másrészt lekéssem az összes csatlakozást, ne érjek oda sehova időben, és szívjak valamelyik vasútállomáson 10percet, fél órát, órákat...

Azon túl, hogy nem tudom elképzelni, hogy miként tudják ezt elkövetni úgy, hogy egyrészt nem bassza meg őket a nagyfeszültség, másrészt meg senki a világon nem veszi észre. A hír szerint a vezetékek megrongálása okán nem működnek a biztosítóberendezések, és ezt nem veszi észre senki?? csak reggel? vagy még akkor sem? nincsenek ezek vmi rendszerre kötve, ahol folyamatosan figyelemmel lehet kísérni a működésüket, távolról is? nincsenek emberek fizetve azért, hogy ellenőrizzék őket? nem egészen értem.

Meg azt sem értem, hogy mekkora haszonnal jár a tolvajnak az, ha ellop ebből a kábelből egy kisebb-nagyobb darabot. Nem igazán értek hozzá, nem tudom, hogy milyen fémből van és azért mennyit lehet kapni egy jószándékú fémkereskedőnél, de valószínűtlennek tartom, hogy annyit, ami miatt megéri a büntetőeljáráson, az esetleges letöltendő szabadságvesztésen túl az életét , illetve - felteszem többen voltak - életeiket is kockáztatni.

És azt sem értem, hogy miért nem lehet ezek ellen tenni semmit?? Ja persze, mert emberek, meg jogaik vannak. Csakhogy nem hiszem, hogy pl. az általuk fizetett adó növelné az államháztartás bevételi oldalát, annál inkább gondolom, hogy a velük szemben folytatott különböző (büntető)eljárások költségei, a nekik kifizetett segélyek, a szociális alapon kiutalt bérlakás havi 2000 ft-os bérleti díjjal mind a kiadási oldalt gyarapítják. És ezeknek az embereknek ugyanolyan jogaik vannak, mint a normális, kárt nem okozó, bűncselekmények elkövetésétől tartózkodó maradék mondjuk 9 millió állampolgárnak, aki nem csak tartózkodik az efféle cselekményektől, de kva keményen dolgozva finanszírozza az ilyen senkiházi, de a jogaikkal maximálisan tisztában lévő szemétláda alakok létét.

Miért nem lehet kőkeményen fellépni ellenük? Miért nem arra költünk pénzt, hogy minél kevesebb teret engedjünk az ilyen jellegű cselekmények elkövethetőségének? Persze tudom én, hogy ez nem megoldás önmagában, és ez ellen leginkább a leszakadt vagy leszakadóban lévő rétegek felzárkózása nyújtana biztosítékot leginkább, de átmenetileg,  felzárkóztatásukkal párhuzamosan, elfogadhatónak tartanék keményebb fellépést ellenük.

A felzárkózaztatás pedig nyilvánvalóan nem megy egyik napról, sőt egyik évről a másikra sem. A pénzen túl szükséges, hogy a társadalom hozzáállása is megváltozzon ahhoz, hogy egy ilyen problémát megoldjunk, ez pedig generációk kérdése. Addig viszont nem kéne ölbe tett kézzel nézni, ahogy a kisebbség (az a számbeli kisebbség, aki bűncselekmények elkövetéséből és különböző segélyekből igyekszik fedezni saját és családja valamennyi szükségletét) gyakorlatilag sarcol minket.

Ja, és nem vagyok rasszista, mielőtt bárki ezzel vádolna. Ma Magyarországon nem csak kisebbségieket (most a különböző etnikumokra gondolok) jellemzi a megélhetési bűnözés...

Legközelebb a fehér inges, öltönyös vagy milyen bűnözésről lesz szó, akik többet lopnak, többet ártanak, és csak ritkán kerülnek bíróság elé. :)

A hétvégi tatai kirándulás megvolt.

Pénteken, némi késéssel sikerült elszakadnom a munkahelyemtől, hazarohantam, megmértem a lázam: 38 fok. Király!

Mérlegeltem, hogy mi legyen, aztán úgy döntöttem, hogy ágy ott is van, ha annyira szarul vagyok, egy óra alatt visszajutok pestre, vagy haza győrbe. Úgyhogy mentem.

Lázasan a péntek este annyira nem volt buli, a kalapkúrát szombatra halasztottam, és már 1kor ágyban voltam. Apropó, ágy...

A találkozó 6ra volt megbeszélve a népligethez, hogy onnan kocsival irány tata. Az időpont többször módosult, végül fél 7 lett belőle. Kedves autós barátunk, Karak, 3/4 7kor telefonált, hogy még fog késni kb fél órát. Fasza. Nem baj, volt mivel tölteni az időt - azon túl, hogy Levi is velem volt - ugyanis a társaság másik fele időközben megérkezett Tatára, a lefoglalt szállásra. Nem is hagyták szó nélkül a dolgot, nyomban felhívtak, hogy elpanaszolják, mekkora lepratelep az egész, ők ott ugyan nem maradnak. Jobb híján, szabad kezet kaptak, hogy másik szállás után nézzenek, ami az ő értelmezésükben azt jelentette, hogy otthagyják a biztos ágyat, és úgy keresnek szállást, ami este 8 után, sötétben egy idegen városban viszonylag nehéz, főleg úgy, hogy a szállások zöme vagy csak bizonyos csoportok (pl volán dolgozók) részére voltak fenntartva, vagy méregdrága volt, vagy teltházas...Végül sikerrel jártak, tök jó helyen, az öreg tó partján egy nagyon aranyos, és az előző szállás kétszeresébe kerülő panzióban kaptak szobát, vagyis szobákat.

Minden király volt, este mindenféle rémtörténeteket hallgathattunk arról, hogy mennyire szörnyű is volt az a hely, ahol eredetileg a szállás lett volna, majd megegyeztünk, hogy másnap az egész csapat visszatér oda, hogy aki kimaradt eredetileg, az se maradjon élmény nélkül.

Szombat reggel, vagyis inkább délelőtt felkerekedtünk. A tóparton a Pikantó nevű étteremben megebédeltünk. A kaja finom volt, és egyáltalán nem volt drága, üdítővel, levessel meg egy számomra kiadós és finom főétellel együtt 2600 Ft-ot fizettem, sztem ez korrekt.

Ebéd után irányba tettük magunkat, hogy felfedezhessük azt a szállást, ami három felnőtt férfit annyira halálra riasztott, hogy menekülve hagyták el.

Hát nem tudom...Én egyáltalán nem láttam olyan elborzasztónak, olyan volt, mint egy nem túl felkapott kemping általában. Igaz a faházban nem voltam benn, mert zárva volt, úgyhogy az előre beharangozott poloskaszagot nem éreztem, de maga a környezet gyönyörű volt, az épületek lájtosan elhanyagoltak, ember sehol, de sztem két éjszaka ott idegenforgalmi adóval együtt kevesebb, mint 4000.- Ft-ért, bográcsozóhellyel, és úgy, hogy ott aztán lehet fekvehányni meg hajnali 4kor hőbörögni - ami az eredeti elvárás és cél volt, hogy mindezt meg lehessen tenni - igazán megérte volna. És a környezet elképesztően szép volt. Érezték a többiek is, hogy az előző napi rémtörténetek nem nyertek alátámasztást a látogatás során, ezért aztán igyekeztek hangsúlyozni, hogy előző este ők félhomályban jártak itt, amikor a kihaltság, illetve a kempingben tartózkodó kisebbségi vendégek teljesen másként láttaták a környezetet...Hát ezt buktuk, kétszer annyiért szálltunk egy valóban tiszta és igényes helyen, ahol még tévé is volt, de minek!?

Ezután egy kis tescós bevásárlás, majd visszatértünk a szállásra, lepakoltuk az autókat, majd sétára indultunk a tó partján. Nagyon tuti módon körbe a tópart ki van építve, van aszfaltozott utacska, ami a bicikliseknek király, én gyalog a magam részéről a puhább füvet előnyben részesítem, és valahogy természetbarátabbnak is tűnt. A tó maga...fürdeni csak saját felelősségre! Zöld, nem kicsit... a lábamat azért belelógattam. Akartunk hajókázni, de a nagy szélre és hullámokra tekintettel senki nem adott ki hajót. MÁsfél óra séta után - még mindig lázasan - nyafogni kezdtem, hogy nekem elég volt, éhes és szomjas vagyok, de főként nem akarok tovább sétálni. Végül kompromisszumos megoldásként beültünk egy tóparti halászcsárdába - talán a neve is ez volt - ezt az egységet azonban a korábbival ellentétben senkinek nem ajánlom. A nagy melegben nagyfröccsöt kértünk. Kaptuk is: ásványvízzel, 625.- Ft-ért darabját. Ezt az árat finoman szólva túlzásnak éreztem. Vacsoráztunk is, az étel - én halat ettem - finom volt, kb olyan árban, mint a Pikantóban. MIvel minden pénzem a szálláson hagytam, ezért a kajámat kifizették helyettem - nyilván kölcsön jelleggel. Kicsit meglepődtem, amikor 2680.- Ft lett. Persze számlát nem kaptunk, egy kézzel írott fecnin volt rajta, csak az ár... Az 1120as tételt betudtam a halnak, a 625.- Ft-ot a fröccsnek, de a 900.- Ft-ot kicsit sokalltam az ásványvízért. Ezt szóvá is tettem, mire a pincér nem túl sokat szabadkozva visszaadott 600.- Ft-ot, majd amikor kérdeztem, hogy miért csak ennyit, hülye képet vágott, a homlokán pedig megjelent a felirat: kisanyám, baszhatod a borravalódat! fasza, 2000.- Ftos végszámla, 400.- Ft borravalóval egy pincérnek, akit leginkább megverni lett volna kedvem.

A vacsora és a faszkalap pincér után folytattuk az utat. A tatai vár felé nagyobbnál nagyobb paloták sorakoznak a tóparton, némelyik saját  várbörtönnel. A kilátás gyönyörű, az idő jó, a vár baba, a visszaút meg kva hosszú volt. Holtfáradtan nekiláttunk italozni a szállás teraszán. A betegség meg a fáradtság számlájára írom, hogy kb az ötödik metaxa után teljesen offon voltam. A baj csak az, hogy miközben teljesen öntudatlan voltam, beszéltem, jártam-keltem, és összevesztem az egyik hímsovoniszta barátunkkal, aki engem feminista picsának tart. Reggel nem a saját szobámban ébredtem, teljes ruházatban... Mint kiderült, a bulit átmenetileg feladó Norbit igyekeztem felébreszteni, majd mikor ez sikerült, lefeküdtem a helyére... Legalább aludtam egy nagyot :)

Reggel összecuccoltunk, majd megint összevesztem hímsoviniszta Zzzsolttal, aki ismételten közölte, hogy egy hülye feminista picsa vagyok. Mindez amiatt, mert gyrost akartam enni, és nem értettem, hogy miért nem ehetek azt, amikor ő egyáltalán nem is akar enni, és a gyrosos két bódéval odébb van... végül a kedélyek megnyugodtak, még volt egy rövidebb séta a tóparton, lángos, miegymás, majd még egy veszekedés, ezúttal azon, hogy valaki önhibából vagy nem önhibából lesz-e alkoholista. Igazából eszmecsere volt, csak kicsit indulatosabb, nehezen viselem, ha a különböző vélemény miatt hülyének tartanak...

Utána már csak vonat, haza, ahol nem lepett meg, hogy a lakótársam -  már itt tartunk - nem mosogatott el, és az egy hete megígért felmosás is még mindig várat magára. Cserébe otthon sem volt, de erről majd máskor.

A blogom, vagy mi ez, maga az oldal, annyira gányul néz ki, de nincs meg a tehetségem hozzá, hogy saját ízlésemre alakítsam, de milyest lesz időm a "segítség" menüpont igénybe vételével a szükséges tudást elsajátítanom, megszabadulok ettől a meghatározhatatlan árnyalatú zöldtől, az óriási feket betűktől, és vmi formába pofozom ezt a jelenleg ízléstelen szart...

A mai napom már tegnap kezdődött. Este életem társa, aki lassan leküzdi magát lakótárs szintre, megint három ígéretet nem tartott be, és vmi "havercsajjal" töltötte az estét helyettem, engem meg otthon evett először a düh, aztán a csalódottság, aztán a gondolat, hogy hülye vagyok, amiért még mindig itt tartok, és nem léptem már rég le. Szóval ezekkel a nem túl vidám gondolatokkal ébren tartottam magam kb. fél 2ig, addigra életem társa is hazakeveredett, a nekiszegezett kérdésre pedig közölte: nem kefél félre. Király.

Az éjszakai kb 5 órás nem túl pihentető és még inkább kevés alvás után arra ébredtem, hogy mocskosul fáj a torkom, hogy nyelni is alig bírok. Ilyen kicsiségekkel nem foglalkozom, összekapartam magam romjaimból, szemet festettem, és útnak indultam, hogy egy újabb végeérhetetlenül hosszú munkanapot töltsek el az irodában. A mai nap termése: egy darab kft változásbejegyzési kérelem. Ennek kitöltése legalább kemény fél órát igénybe vett a nyolcból, de a jelenlegi helyzet úgy áll, hogy 5kor ugyan letelelik - nem, valójában nem telik le, mert mint itt felvilágosítottak, egy ügyvédjelöltnek nincs munkaideje - a munkaidőm, és én ennek fényében péntek lévén vettem a bátorságot 6ra találkozót megbeszélni, nem fogok odaérni.

A reggeli torokfájásom tovább fajult, most már a fél szájpadlásom is fáj, plusz minden bizonnyal legalább hőemelkedésem van. Ez külön szerencse, mert kb egy teljes nyarat igénybe vevő szervezés után sikerült összehozni, hogy a mostani hétvégét az egyetemi bagázs majdnem teljes létszámmal együtt fogja tölteni Tatán a tóparton. Lehet, hogy ők töltik majd, én meg szenvedem, ha úgy belázasodom, mint legutóbb. Minden esetre teszek egy próbát a kalapkúrával ma este, hátha bejön ;)

Ha valaki végignézi az utolsó néhány (egyben az első pár) bejegyzésemet, észerveheti, hogy nicsak, ez lány bizony mintha munkaidőben blogolna. És tényleg!

Jogász vagyok, ügyvédjelölt. Napi 10-12 órát töltök az irodában. Napi 6 órát dolgozom. Miért? Csak!

A munkáltatóim - ügyvédek - szerint ha nem vagyok legalább szó szerint fél napot az irodában, akkor hiányzik belőlem az elhivatottság ahhoz, hogy ügyvéd legyek.

Valóban: az elhivatottságot az mutatja, hogy napi háyn órában tudok úgy tenni, mintha dolgoznék, hány órában tudok gép előtt ülni úgy, hogy érdemben nem  csináltam semmit, ahelyett, hogy kiaknáznák a bennem lévő tudást meg lehetőségeket, és napi 8 órában kéne dolgoznom, de a 8 órát tényleg munkával kéne töltenem. Merthogy nem vagyok ám egy link, lógos alak. Jobban örülnék, ha lenne mit csinálnom, és az több szempontból is előnyösebb lenne számomra.

Egyrészt ha napi 8 órát dolgoznék, de azt ténylegesen munkával tölteném, akkor talán az a három éves gyakorlati idő, amit minden ügyvédi ambíciókat dédelgető ifjú titán köteles munkaviszony béklyóiban eltölteni, némi haszonnal is járna.

Másrészt nem is olyan egyszerű ám napi 6 órákat semmit tenni, netezgetni, blogolgatni, stb, ráadásul rendkívül fárasztó, és rosszul hat a munkamorálra, végső soron pedig az ügyvédi pálya iránti elhivatottságom szenved csorbát. Na meg a párkapcsolatom.

Sebaj, egyszer, majd ha nagy leszek, felhasználom a rossz munkaszervezés és a munkavállalók lelkesedésének letörése terén most szerzett tapasztalataimat...